Nem látod, hogy bőrig áztam???

Zuhogott. Gyermekemmel tartottunk haza gyalogosan, egész pontosan ő a frissen megszervizelt brigájával, én pedig magas sarkú papucsomban (ami amúgy csini:)) vágtattam utána. Egészen a zebráig. Ott megtört a lendületünk, mert szerencsésebb, autóval közlekedő embertársaink nagy gázzal húztak át a csíkos útfelületen, farkasszemet nézve velem. Ez könnyen ment, mert esernyő híján semmi sem volt ami eltakarja víz-áztatta ábrázatomat. Örültem, hogy kedves autós barátaim siethetnek, nem tartom fel őket az átkelésemmel (ami megjegyzem a KRESZ szerint engem illetett volna elsődlegesen), és nem ázik meg az autójuk naggggyonnnnn.
Azért ne izguljatok, hamarosan hazaértünk, megszáradtunk és elkerült minket a megfázás. Régi történet, de aktuális...

Nem Rosencrantz és Guildenstern, hanem a kommunikáció halott

Hányszor fordul elő egy kapcsolatban - legyen az családi, pár, baráti, vagy munka - az, hogy amíg "süt a Nap" addig mosolygósak vagyunk, odafigyelünk egymásra, de legalábbis a napfényben mindenkinek így tűnik. Aztán ha megváltoznak a körülmények, nehezednek a feltételek, "beborul", akkor mindenki magába fordul. Első, második és harmadik helyen szerepel az, hogy ÉN, ÉN, ÉN. S talán valamikor a Másik. Leggyakrabban abban a konextusban, hogy: miért nem hagy már békén? Mit akar már megint tőlem? Ha akar valamit, azt miért nem úgy, ahogy én? s..t..b..

A maradék kommunikáció is meghal. Ha volt egyáltalán. Az egyik az autójában ülve nézi, talán látja, de biztos nem hallja, hogy a másik nem akar tovább ázni ernyő nélkül. De az ő hangját (ha egyáltalán szavakba önti a vágyait) elfújja a viharos szél. S mindenki megy tovább, két irányba...

Meg lehet állítani a száguldó autóst? Lehet egyáltalán annyira hangosan ernyőért kiáltani, hogy meghallja a másik? Lehet, hogy az autóban ülőnek életbe vágóan fontos dolga van, és most csak kivételesen nem áll meg? Lehet, hogy aki a járda szélén áll, imádja az esőt? Honnan tudjuk ezt meg, ha nem állunk szóba egymással, ha nem figyelünk egymásra?